Végre megtört a jég…. írok….

A baleset után kivontam magam a ciberforgalomból. Kb 2 hétig nem válaszoltam az e-mailekre, nem léptem fel chat-re, amit a mai napig nagyon ritkán teszek meg. Nem tudom miért, ez olyan ’Acting Out’ reakció lehetett, nem volt kedvem a lábamról mesélni, nem volt erőm hozzá.

A teveknek megfelelően átköltöztettek egy másik kollégiumba, ahol van lift. Az új szobatársam nagyon aranyos lány, sokkal jobban megértem vele magam mint Tuijával. Nem értettem miért, de a baleset előtti hetekben nagyon magányosnak éreztem magam. Rengeteg aranyos, barátságod ember vett körül, de nem volt mellettem senki, akivel az érzéseimről beszélgethettem volna. Tuija nagyon rideg és zárkózott lett. Én folyton kérdezgettem őt milyen napja volt, hogy érzi magá, de mindig elintézett annyival, hogy ő jól van. Nem is áltatott azzal hogy érdekli mi van velem, sosem kérdezte, magától egy árva szót sem szólt. A balesetkor aranyos volt és törődő, de már másnap éreztem, hogy nem kérhetek semmit tőle. Még egy egyszerű teát is negyed óráig tartott megcsinálnom, de inkább nem kértem meg őt, mert úgy éreztem nem szívesen segít. Egyfajta menekülés is volt a kiköltözés, menekülés ebből a fagyott, rideg környezetből.

Az új szobatárs, Alina teljesen más. Hasonló karakter mint én, szívesen beszélget, megosztja velem az érzéseit, a gondolatait. Érdeklődik irántam és oda is figyel a válaszra. Sokkal könnyebb vele lakni. Úgy érzem szükségünk volt egymásra. Neki szörnyű szobatársa volt előttem, aztán egyedül lakott, így ő is ugyanazt a lelki magányt érezte mint én. Csodás érzés mikor olyan emberrel találkozunk, akinek hasonló a gondolkodásmódja, a személyisége, akivel könnyen megértjük egymást. Egy egyszerű beszélgetés is feltölthet energiával, órákig mesélünk egymásnak és észre sem vesszük hogy eltelt az idő. Az első 3 napban jobban megismertük egymást mint Tuijával 2 hónap alatt.

Nagyon nehezen bírom az ágyhoz kötöttséget, így nem is nagyon erőltettem  a dolgot. Szépen megcsináltam mindent magam körül, látogatókat fogadtam, házibulikba mentünk. Az egyik ciprióta ismerős a társaságból mindenhova elvisz kocsival. Nagyon segítőkész srác, nagy szerencsém volt, mert így voltam BBQ partyn, kávézni, vizipipázni. Heti kétszer kimozdultam a szoba rabságából. Sajnos az első két hétben túl sokat is mászkáltam, fájt a ’rossz’ lábam, és a ’jó’ lábam is bedagadt az állandó terheléstől. 2 hét után először tényleg ágyban maradtam 3 napig – mivel még az is fájt ha lábra áltam. Azt hittem megőrülök. Fájt minden porcikám a sok üléstől, fekvéstől. Ekkor kezdtem el terhelni a ’rossz’ lábamat is. Először csak egy kicsit, aztán egyre többször, mára már nem is használom itthon a mankókat, csak ha kimozdulok. Így rendbe jött a jó lábam és már tudok sétálni.

Holnap megyek vissza a kórházba röntgenre, és megmondják mikor veszik le a gipszet. Elméletileg már csak 5 nap. Kicsit félek, hogy nem fogják még levenni, mivel néha még fájdogál, bár már terhelhető. Őszintén szólva félek, hogy mi lesz gipsz nélkül. Egyik éjszaka volt egy szörnyű álmom, amiben minden egyes mozdulattal újra és újra kiment a térdem. Ez még az első héten volt, amikor folyamatosan fájt a lábam, nehezen aludtam, ez befolyásolhatta az álmomat is, de valóban van bennem egy kis félelem. Ugyanakkor már alig várom, hogy újra magassarkút vehessek, bulizhassak és minden segítség nélkül, egyedül elmehessek pl a boltba.

Ahogy visszanézek erre a pár hétre már értem a baleset okát. Bár voltak nehéz pillanatok, sokkal jobban érzem magam még gipszben is, mint előtte. Úgy lelkileg. Van egy pár ember akit meg kellett ismernem, van egy pár ember, akit közelebbről meg kellett ismernem. Sokat elárul a ’barátokról’ hogyan viselkednek ilyen helyzetben. Volt akiben csalódtam. Tuija és Dace egyetlen egyszer sem hívtak fel. Elmentek nyaralni Athénba, azt hittem utána meglátogatnak majd, de nem. Tőlük többet vártam volna. Mennyibe került volna egy órára átugrani, vagy küldeni néha egy sms-t? De nem. Furcsa lesz visszaköltözni közéjük. Nem nagy kedvem van hozzá, hogy őszinte legyek.

Éa kialakult valami egy sráccal is. Már kerülgettük egymást egy ideje, a baleset után pedig közelebb kerültünk egymáshoz. Nem akartam Cipruson ’komoly’ kapcsolatot, barátot, ez csak úgy kialakult. Hivatalosan is a barátom lett. Nagyon sok szeretetet, törődést kapok tőle és már öleléshiányom sincs.  :D

Remélem jól alakul honap a röntgen és végre megszabadulok a gipszemtől. A következő hét a tanulásról fog szólni. Lesz egy zh-m, egy prezentációm és meg kell írnom végre a tanulmányt is. Bár többnyire csak a fenekemen üldögéltem itthon, nem sok erőm volt tanulni, bele kell húznom. Furcsa belegondolni, hogy már csak 5 hét és megyek haza. Nagyon gyorsan elrepült az idő….

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.