2010. január 25. Larnaka Airport, Cyprus 03.20

A larnakai reptéren nincs ingyen net… szörnyű! És csak 19 percem maradt amíg le nem merül a gépem. A repülés sima ügy volt. Nagyon jó benyomást tett egy limasszoli család, akik mellettem ültek. Nyugodt vagyok, közel sem érzem magam elveszettnek.

De sajnos ahogy pislogok itt a reptéren: nem tolonganak a félistenek… jó, persze nem is vártam, hogy egyből a reptéren tolongjanak, de egy-egy megörvendeztethetne itt a nagy várakozásban! 

Találtam áramot!! És még van egy órám a busz indulásáig, így írok…

Szóval jó volt a repülés, bár a vicces, kissé kínos dolgok már Ferihegyen elkezdődtek. Check-in: a reptéren dolgozó kedves kollégáknak természetes dolog, hogy mit, hogyan kell csinálni. De az ember lányénak, aki másodszor repül annyira nem… Elcsodálkoztam, hogy ki kellett vennem a gépemet a táskából, ők meg akkor, mikor kicibáltam nagy nehezen a kék törcsimből :P (máshogy nem fért be, csak ha nem a laptop-táskába raktam, hanem külön). Aztán azon is elcsodálkoztam hogy a csizmámat is levetette. Furán éreztem magam, mikor egy szál zokniban futkoztam az átvizsgáláson, bár az utánam következő idős úrnak kínosabb lehetett.

A kapu előtt elhelyezkedtem, telefonáltam, és még wifi is volt, így még egyszer le tudtam búcsúzni az msn függőktől. 

A gépen egy kedves limaszoli család mellé kerültem. Egy édes, eleven, 5 éves kislány ült mellettem az apukájával. Kicsit beszélgettünk, Londonból utaztak hazafalé átszállással. Rokonlátogatóban voltak. Annyira mások mint a magyarok. Nagy család – 3 gyerkőc volt a szülőkkel – jókedv, mosolygás. Egyáltalán nem látszott meg rajtuk hogy reggel 10 óta úton vannak. Ahhoz képest hogy a kislány még csak 5 éves, nagyon bátor, talpraesett, életrevaló teremtés volt.:) Amikor bezárták az ajtókat és elkezdett gurulni a gép hirtelen elöntött az érzés, hogy most már tényleg nincs viszakozz! Nem tudom meggondolni magam, megfordulni, hazamenni, berezelni… nem mintha előtte bármikor is szó lett volna ilyesmiről, de ekkor tudatosult, hogy most elvisznek kb 1800 km-re, kitesznek és ennyi. A kislány félősen átkarolta apukája karját, elbújt – hirtelen én is kicsinek, 5 évesnek éreztem magam és úgy hiányzott Apu hogy elbújjak!

Miután felszolgálták azt a hatalmas szendvicset, lekapcsolták a lámpákat, gondoltam itt az idő, alvás! Persze épp csak úgy szundikáltam egy órát, hogy közben pörgött az agyam – gyakorlatilag csak bedagadt a szemem és a festékem nagy része a szemem alatt kötött ki… 

5 óra várakozás a reptéren… olvastam, járkáltam, kivettem a laptoptáskát a bőröndből (tudtam hogy nem jó ötlet csak úgy bedobni a szárítóról a bugyikat – egy jól irányzott mozdulattal, amint kihúztam a táska beakadt fülét kirántottam egy bugyikát ami kb 1,5 m-re landolt… ciki volt még ha csak 1-2 ember volt is a közelben. )

Az első 2 órában teljesen az az érzésem volt, hogy ezen a szigeten csak férfiak vannak. Csak pasik jöttek a reptérre, pasik járkáltak, dolgoztak… biztos rájuk osztják az éjszakai műszakot, de hogy még az utasok is! De ahogy feljött a nap, megjelentek a nők is. Megnyugtató volt, mert kezdtem ufónak érezni magam.

Az viszont biztos, hogy a helyiek között erősen kilógok a sorból – kreol, barna hajú, erős szemöldökű emberek mindenütt.

A kis utitársam is göndör, mélybarna hajú lányka volt édes kis bajuszkával.:)

Most fél 8 van, már teljesen felkelt a nap, lassan mennem kell végre a buszhoz. Természetesen nem akkor jár, ahogy azt a netes, egyetemi tájékoztató írta, de ezen már nem is csodálkozok…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.